Falutörténet - Povijest sela
Szentpéterfa története
Szentpéterfa őskori történetéről keveset tudnak a kutatók, római kori múltjára is csak néhány előkerült lelet ad bizonyságot.
A falu történetének első írásos dokumentuma 1221-ből való. A II. Endre által kiadott oklevél említést tesz a Ják felé vezető út melletti Szent Péter templomról. A későbbi középkori iratok már mint települést említik, Zentpeter (1227) és a Zenthpeturfalwa (1369) elnevezéssel.
A falut a kezdetekben a Jaak nemzetség birtokolta pornói apátsági központtal, majd III: Endre idején a monyorókeréki (ma Eberau – Ausztria) uradalom részévé vált. A következő évszázadokban azonban további tulajdonosváltásokra került sor. Nagy Lajos király 1369-ben a német származású Ellerbach családnak ajándékozta a birtokot. Később a velük szoros kapcsolatot ápoló Erdődy Bakócz Tamás jutott az uradalomhoz (1496), aki hamarosan kieszközölte az Erdődy Péternek történő átadást.
A 15. század török hódító hadjáratai során a Balkán félsziget és Dél-Európa országai sorra veszítették el a csatákat s ezzel együtt területeiket, váraikat és a hozzájuk tartozó falvakat. Ez időben számos nemesi családnak (Erdődy, Zrínyi, Batthyány, Nádasdy) voltak jelentős birtokai a déli, horvát területeken is. Az onnét menekülő horvát lakosságot igyekeztek saját, északabbra fekvő birtokaikon elhelyezni, részben a nyugati határvidék megerősítése céljából.
Így kezdődött el a horvátok letelepedése Szentpéterfán, Erdődy Péter idejében. Hogy melyek voltak pontosan azok a területek, amelyekről az őslakosság származik, nehezen állapítható meg. Több feltételezés az Erdődyek moslavinai birtokát jelöli meg ősi földnek.
A nyugat-magyarországi régióban egészen Pozsonyig találhatók azok a települések, amelyekben azóta is jelentős számú horvát kisebbség él. A 16. század elején áttelepültek a beilleszkedést megkönnyítő különböző kedvezményeket kaptak (több évi adómentesség, állandó munkalehetőség a birtokok központjában stb.). A szentpéterfai horvátok első említése is (1546) egy ilyen tehermentesítési kérelemhez kapcsolódik.
A különböző falvakban az újonnan jött lakosság eleinte kisebbségben volt, azonban hamarosan többségivé vált. Szentpéterfán egy 1617-es összeírásban még csak a vezetéknevek fele volt horvát, az 1697-es egyházi vizitáció szerint azonban már tisztán horvát falu. Számos településen az évszázadok során a horvátajkú lakosság teljesen asszimilálódott, mint pl. az egykori Erdődy birtokokon: Horvátnádalján, Felsőberkifaluban, Harasztifaluban, Nagykölkeden.
Az 1550-es években Erdődy Péter leányát eljegyezte Zrínyi Miklós, ezért egy csere folytán a monyorókeréki uradalom a Zrínyiek tulajdonába került. Az esküvőre azonban nem került sor, ezért a birtokot csak hosszantartó pereskedés útján tudta visszaszerezni 1613-ban az Erdődy család. Ebben az időszakban nem volt felhőtlen a lakosság sorsa, ugyanis mindkét nemesi család áttért a protestáns hitre. Így az „akié a birtok, azé a vallás” elv alapján a katolikus közösség folyamatos zaklatásnak volt kitéve Erdődy György rekatolizálásáig (1622).
A Bocskai István Őrvidék elleni hadjáratai során, majd a területet visszafoglaló császári hadsereg miatt sokat szenvedett a falu. A török ellenes harcok sem értek még véget, csak az szentgotthárdi győztes csata (1664) után jöttek viszonylag nyugalmasabb idők.
Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően Szentpéterfán is megindult a földek, rétek felosztása. A politikai viszonyok, a földesúr és egykori jobbágyai közötti érdekellentétek miatt a teljes rendezésre csak 1863-ban került végleg sor. Ez az év egyben az Erdődyek uralmának végét is jelentette.
Az önállósodás útjára lépett községben igen nehéz volt a megélhetés, ezért sokan vándoroltak ki Amerikába. 1904-ben már 65 fő keresett boldogulást Pennsylvania államban, majd őket még többen követtek.
Az I. világháború tovább tizedelte a megfogyatkozott lakosságot, az elesett áldozatok a száma kb. 40 főre tehető. A község elkeseredését pedig tovább fokozta, hogy 1916 augusztusában tűzvész következtében 19 ház égett le.
A trianoni békeszerződést követően Nyugat-Magyarország egy részét Ausztriához csatolták. Így Szentpéterfa is a szomszédos országhoz került, amit az osztrák katonák 1921 decemberi megszállása is nyomatékosított. A végleges határvonal meghúzása azonban a Magyar-Osztrák Határmegállapító Bizottság hatáskörébe tartozott. A község lakosságának nagy része Németh János tanító és Hirschl Ferenc községbíró vezetésével mindent elkövetett azért, hogy a falu visszakerüljön Magyarországhoz. A kitartó küzdelem 1923-ban meghozta eredményét. Ennek elismeréseként a község megkapta a Communitas Fidelissima – a Leghűségesebb Község címet.
1929 szeptemberében az előzőnél még nagyobb tűzvész pusztított Szentpéterfán, amelynek nyomán 52 ház égett le és 209 lakós vált hajléktalanná.
A II. világháború borzalmait mind a község polgárai, mid a különböző frontokon harcoló szentpéterfai katonák megszenvedték, akik közül 24-en nem tértek többé haza. Körülbelül két héten át, egészen 1945. május 8-ig folytak harcok a községben és környékén.
A háborút követően egy ideig az ország más részeiről menekülők egyik határ-átkelési pontja volt a település. Az 1949-es telepítésű műszaki zár valamelyest megállította ezt a folyamatot. Az ötvenes években a horvát nemzetiségű, katolikus érzelmű, határmenti község lakóit az államvédelmi szervek „kitüntetett figyelemben” részesítették. Napirenden voltak a zaklatások, letartóztatásokkal, kitelepítések. 1951-ben három családot hurcoltak el a Hortobágyra.
Ahogyan Magyarország más részein, így Szentpéterfán is az 1956-os forradalom után indult meg egy újabb kitelepedési hullám nyugat felé, amelynek végső állomása általában az USA volt. A „disszidenseknek” talán annyival volt könnyebb, hogy számíthattak a régi péterfaiak által 1913-ban alapított northamptoni Szent Péter és Pál Római Katolikus Betegsegélyező Egylet támogatására.
A rendszerváltást követően 1991-től nyílt határátkelőhely Szentpéterfa és Monyorókerék (Eberau) között. Ekkor kezdték el többen ismét gondozni a határ túloldalán maradt szőlőhegyet. A 2004-es EU csatlakozás végérvényesen megszüntette a határt Ausztria irányába.
Povijest Petrovoga Sela
O prapovijesti Petrovog Sela i znanstvenici malo znaju, o prošlosti iz rimskog doba govori samo nekoliko nalaza.
Prvi pismeni dokument o povijesti sela potječe iz 1221. godine. Povelja koju je izdao Andrija II. spominje crkvu Svetoga Petra koja se nalazi pored ceste prema Jaku. Kasniji srednjovjekovni spisi već ga označuju kao naselje s nazivima Zentpeter (1227) i Zenthpeturfalwa (1369).
Selo je u početku bilo u vlasništvu plemena Jaak s opatijskim središtem u Pornovi, a za vrijeme Andrije III. postalo je dio vlastelinstva Monyorokerek (danas Eberau, Eberava – Austrija). U sljedećim stoljećima je ponovo došlo do promjena u vlasništvu. Kralj Lajos Veliki je 1369. g. imanje darovao njemačkoj obitelji Ellerbach. Kasnije je Toma Erdődy Bakač - koji je bio u dobrim odnosima s njima – došao do posjeda (1496) da bi ga uskoro predao svom nećaku Petru Erdődyju.
U 15. stoljeću, za vrijeme turske okupacije, države Balkana i južne Europe redom su gubile bitke i svoje teritorije, tvrđave i sela. U ovo je doba mnogo plemićkih obitelji (Erdődy, Zrinski, Batthyány, Nádasdy) imalo značajne posjede i u Mađarskoj i u južnim, hrvatskim krajevima. Stanovništvo koje je odande bježalo nastojali su smjestiti na svojim sjevernim imanjima, dijelom i radi ojačavanja zapadnog pograničnog prostora.
Tako je počelo useljavanje i u Petrovo Selo za vrijeme Petra Erdődyja. Teško je ustanoviti iz kojeg dijela Hrvatske potječe hrvatsko prastanovništvo. Po nekim pretpostavkama bi to mogao biti posjed Erdődyjevih u Moslavini.
U zapadnoj regiji Mađarske sve do Požuna protežu se naselja u kojima i danas živi značajna hrvatska manjina. Novo stanovništvo koje se doselilo na početku 16. stoljeća radi lakše je socijalizacije dobilo razne povlastice (oslobođenje od plaćanja poreza na više godina, rad u središtu vlastelinstava itd.). Prvo spominjanje Hrvata u Petrovom Selu (1546) se također veže za jednu takvu molbu za povlastice.
U raznim selima su doseljenici na početku bili u manjini, ali su s vremenom postali većinski narod. U Petrovom Selu u jednom popisu iz 1617. g. samo je polovica prezimena hrvatska, a prema crkvenoj vizitaciji iz 1697. selo je već naznačeno kao čisto hrvatsko. U mnogobrojnim naseljima se kroz stoljeća ipak asimiliralo hrvatsko stanovništvo, kao npr. u nekadašnjim selima Erdődyjevih: Hrvatska Nadalja, Berek, Hrastina, Veliki Kuljked.
U 1550-im godinama Petar Erdődy zaručio se kćerkom Nikole Zrinskog. Tako je preko jedne izmjene Eberava pripala Zrinskima, ali do vjenčanja nikad nije došlo. Zato su posjed Erdődyjevi dobili nazad tek nakon dugoročnog sudskog procesa, 1613. g. U ovo vrijeme je zbog prelaska obje plemićke obitelji na protestantizam stanovništvo mnogo trpjelo. Prema načelu „čiji je posjed, onog je vjera”, katolička je zajednica bila izložena stalnim nasrtajima sve do rekatolizacije Đure Erdődyja (1622).
Za vrijeme vojnih napada Stjepana Bočkaja na zapadni granični prostor, i kasnije zbog carske vojske koja je zauzela natrag ovaj teritorij, selo je puno patilo. I ratovima protiv Turaka još nije bilo kraja. Tek nakon pobjedničke bitke u Sentgothardu (1664) došla su mirnija vremena.
Poslije oslobođenja od kmetstva i u Petrovom Selu je počela podjela zemlje i njiva. Zbog političkih odnosa i zbog sukoba interesa između gospodara i nekadašnjih kmetova do potpunog sređivanja je došlo tek 1863. g. Ova godina je ujedno značila i kraj vladavine Erdődyjevih.
U selu, koje je krenulo na putu osamostaljenja, preživljavanje je bilo teško. Zato se puno ljudi iselilo u Ameriku. 1904. g. je već 65 osoba tražilo svoju sreću većinom u Pennsylvaniji, a njih je slijedio još veći broj iseljenika.
Prvi svjetski rat je dalje desetkovao smanjeno stanovništvo, broj žrtava je prema kalkulacijama otprilike 40 osoba. U kolovozu 1916. g. u velikom je požaru izgorjelo 19 kuća.
Poslije mirovnog sporazuma u Trianonu, jedan je dio zapadne Mađarske priključen Austriji. Tako je i Petrovo Selo pripalo u novu zemlju što su potvrdili i vojnici austrijske vojske nakon ulaska u prosincu 1921. g. Odluka o konačnoj graničnoj liniji je ipak pripadala Odboru za mađarsko-austrijsko razgraničenje, zato su stanovnici pod vodstvom načelnika Jožefa Hirschla i učitelja Ivana Nemetha sve napravili da selo vrate u Mađarsku. Snažna izdržljivost je 1923. g. urodila plodom. U znak priznanja tog čina, naselje je dobilo odličje Communitas Fidelissima – Najvjernije selo.
Rujna 1929. još je veći požar harao selom. Tada su izgorjele 52 kuće i 201 osoba je ostala bez krova.
Strahote Drugog svjetskog rata su pretrpjeli i građani Petrovog Sela kao vojnici na raznim frontama, od kojih se 24 više nije vratilo. Otprilike dva tjedna, sve do 8. svibnja su trajale borbe u selu i u okolici.
Nakon rata još je neko vrijeme selo bila glavna prijelazna točka onima koji su htjeli preko granice iz drugih krajeva zemlje. Izgradnja novog elektroničkog graničnog sustava (1949) je donekle usporila taj proces.
U 50-im godinama su razne državne službe stalno na oku držale stanovnike ovog pograničnog, hrvatskog, katoličkog sela. Maltretiranja, hapšenja, ispitivanja i nasilna iseljavanja su bila svakodnevnica. 1951. g. Tri su obitelji deportirane na Hortobagy.
Kako i u drugim krajevima zemlje, tako je i u Petrovom Selu nakon revolucije 1956. g. krenuo novi val iseljavanja prema zapadu, a krajnja destinacija su obično bile Sjedinjene Američke Države. Našim „disidentima” je možda bilo utoliko lakše što su mogli računati na pomoć nekadašnjih Petrovišćana i preko Udruge Sv. Petra i Pavla u Northamptonu, osnovane 1913. g.
Poslije promjene sustava 1991. g. otvoren je granični prijelaz prema Eberavi. Tada su neki ponovo počeli obrađivati svoje vinograde koji su ostali na drugoj strani granice.Ulaskom Mađarske u EU 2004. g. konačno je nestala granica prema Austriji.